Vannak elengedhetetlen dolgok ahhoz, hogy az embernek rendben legyen a bioritmusa. Ilyen például a rendszeres testmozgás, a bifidusz eszenzisz és persze az évi legalább egy disznóvágás. Úgyhogy eltelt egy év, és újra eljött a pillanat, disznót vágtunk az „ősöknél”!

Reggel 6-kor volt meetingünk a malaccal, fél 6-kor csörgött is az óra. A tavalyi emlékeim alapján tudtam, hogy nehéz menet lesz. Felöltöttem hát harci öltözetem: egy olyan munkásnadrágot, amiben ránézésre még egy ősmagyar is elfoglalhatta valaha a Kárpát-medencét, kiegészítve egy csinos pufidzsekivel, és egy félig szakadt gimis tornacipőmmel, majd ezt még megkoronáztam egy igazi elnyűtt fejfedővel és egy saccperkábé 5 hetes borostával. Készen álltam a bevetésre. Mint később kiderült, jobban is sikerült a beöltözés, mint hittem.

Mindenkinek akad pár jelenség a hétköznapokban, amitől kiborul a bili. Most itt van tíz a legirritálóbbak közül.

1. A lassú kassza fóbia. A bevásárlásnak vége, kígyózó sorok a pénztárnál, jöhet az osztás-szorzás, hogy melyik lesz a leggyorsabb, az a kasszás ott nagyon profinak tűnik, alig van valami a szalagon, már állsz is befelé. És persze, hogy a másik lesz a befutó, az a kék pólós fazon legalább másfél perccel később érkezett, mint te, és már fizet is. AZ ÉLET IGAZSÁGTALAN!
   
   
2. Amikor pedig végre te kerülsz sorra, akkor sem minden zökkenőmentes. Adod a pénzt, nyújtod a kezed a visszajáróért, és a pénztáros a lehető legignoránsabb mozdulatsor végén, leteszi a tenyered mellé két centivel. Ettől szorul igazán ökölbe a kéz!
   
   Forrás: Classical Art Memes

Az egyetemista lét számos előnye mellett meglehetősen sok megpróbáltatással is jár, zh-k, vizsgák, beadandók tucatjai és persze emellett még a kari bulin is mindenki legény, aztán a másnapi előadáson meg persze lepény. Szóval vannak kihívások bőven. Mégis, ami a leginkább feladja a leckét, az egyetemi évek koronája, a szakdolgozat. Ez szinte, de csak szinte rázósabb, mint szabad próbafülkét kifogni az Árkádban a Glamour napok idején… Én is épp ennél a fázisnál tartok, írom gőzerővel a nagy művet, vagy legalábbis maradjunk annyiban, hogy erre hivatkozva mondok le jó sok programot… Emiatt az időszak miatt volt az utóbbi időben egy kicsit csendesebb a blog, de azért mégis csak legyen egy fontossági sorrend, cikket írni kell! Úgyhogy ha már épp aktuális számomra a téma, most írjuk meg pár lépésben azt a szakit! Igen, már becézgetem! Azt hiszem, ez már önmagában jelzi a helyzet súlyosságát. Nézzük a stádiumokat.

1. A Pató Pál úr szindróma. Hisz bőven ráérünk arra még! Négy hónap van a leadásig. Ugyan már, idő, mint a tenger! Máskor egy este alatt összedobtunk egy beadandót. Nehogy már ezt a szakdolgozatot meg ne sikerüljön néhány hét alatt? Szóval akkor mikor kezdjük? Akkor, amikor a diétát szoktuk: majd holnap!
2. Az 1-es szintű pánik. Na jó, a hátralévő hónapok száma gyorsabban olvad, mint a sarkvidéki jégtáblák, abból a négyből most már csak kettő maradt. Mindenki más a környezetedben flottul halad, és ennek mindenféle látványos nyomát is hagyja a közösségi oldalakon. Ott egy kitöltendő kérdőív, amott egy elejtett mondat arról, hogy már kész is a nagy része… Te meg épp azon agyalsz, hogy milyen betűtípussal kezdd el a gépelést. Ilyenkor igen csak jellegzetes kérdések merülnek fel. Lehet nem is erről a témáról kellett volna írnom? Miért nem válaszol a konzulens? Mikor is kell leadni?
3. A minden érdekesebb. Word megnyitva, betűtípus gondosan kiválasztva, szakdolgozat felírva. Na de minden összeesküdött ellened, nem tudsz koncentrálni. Az egész világ téged hív, a lakás ordít, hogy ki kellene takarítani, a porszívózás még sosem volt ennyire csábító, és még az a légy is hogy tud ilyen érdekesen repülni? Nincs esélyed, hogy belevágj.
   

Ha utazgatunk egy kicsit az országban, érdekes jelenségekre lehetünk figyelmesek a magyar nyelv sokszínűségével kapcsolatban. Attól függően, hogy melyik régióban járunk, változhat, hogy a gyerekek épp palincsoznak vagy libikókáznak a játszótereken, a felnőttek lócán vagy esetleg hokedlin ülnek az asztal körül és, hogy a konyhaszekrényből vagy netalán a kredencből előszedett tányérokra bere vagy lapcsánka címszó alatt kerül-e a tócsni.

Egy bizonyos régió egyedi nyelvezete különösen közismert az országban. Mindenki, aki nem szegedi azt gondolja, hogy ott bizony az eszperentét is „ö”-vel beszélik. A vicckönyvek szerint pedig igazi szögedi lányt kifogni meg azért jó, mert nem azt mondja, hogy „még egyszer”, hanem, hogy „még öccör”, és még folytathatnánk a sort. A valóságban egyre kevésbé kihallható egy átlagos szegedi vagy Szeged környéki párbeszédből a „tisztös szögedi” beszéd, de azért vannak még képviselői a színtiszta, hamisítatlan lélekből ö-zésnek.

Van is erről egy helyi urbán legenda. Egy tősgyökeres szögedi bácsinak egyszer Budapesten akadt dolga. Fel is utazott annak rendje és módja szerint. Viszont épp közeledett a nyár, tombolt az allergiaszezon is, bár az is lehet, hogy csak a környezetváltozás volt az oka, mindenesetre nagyon elkezdett viszketni meg égni a szeme. Fogta magát, és bement a patikába, odaállt a gyógyszerész elé, és közölte, hogy: „egy szömcsöppöt kérnék, lögyön szíves”. Na hát zavarba is jött a pesti patikus, mint Ádám anyák napján, és  nem nagyon értette, hogy mit adjon a bácsinak. A bácsi meg nem nagyon tudta, hogy mit nem ért a patikus. Egy jó pár percig ment az értetlenkedés, mire egy kis activityzés, mutogatás eredményeképp közös nevezőre jutottak. Azóta a szögedi bácsi akárhová is utazik az országban, visz magával szömcsöppöt!

Még több élményt olvasnék: https://www.facebook.com/elmenygarzon

Vidékről Budapestre költözni izgalmas váltás. Az irányítószámunkkal együtt sok minden más is változik, tulajdonképpen szinte az ismeretlenbe csöppenünk a mozgalmas fővárosban. Új közeg, új emberek és új szokások. Ez viszont még valamit jelent: ki kell alakítanunk csaknem a semmiből a jól bevált dolgainkat, a megbízható szolgáltatók, üzletek körét. Ilyenkor találjuk meg a hangulatos kis kávézót, ami később a törzshelyünk lesz, választunk egy kedvenc kisboltot a környéken, ahol beszerezzük majd a kiflit meg a parizert, vagy éppen rálelünk a tökéletes fodrászra, aki a végletekig türelmesen vágja formára a frufrunkat. A legelső alkalom, amikor esélyt adunk egy helynek, mindig lutri. Megpörgetjük a szerencsekereket, aztán bízunk benne, hogy épp az „AZ ÖN NYERT” fület dobja az élet, és ez lesz a hozzánk legjobban passzoló hely. Az ilyen dolgok kiválasztásakor viszont legalább hosszasan, nyugodt körülmények között, kényelmesen mustrálhatjuk a felhozatalt, benézhetünk, érdeklődhetünk, benyomásokat gyűjthetünk. Nem úgy néhány olyan esetben, amikre sokkal kevésbé van lehetőségünk felkészülni. Előbb-utóbb ugyanis elkerülhetetlenül beüt a ménkű, és az élet rákényszerít minket arra is, hogy egy kevésbé kellemes szolgáltatást vegyünk igénybe: szerelőt kell hívnunk.

Nálunk a bojler mondta be az unalmast a napokban, vagyis inkább pöfögte-prüszkölte be az unalmast. Először persze, próbáltuk a „csináld magad” módszerrel megbütykölni. Minden szakmai tudásomat bevetettem (értsd: ki-bekapcsoltam párszor, meg kicsit megkocogtattam az oldalát), de semmi nem használt. Nem volt más hátra, mint előre, hívjuk a szerelőt. Na de melyiket? Egyforma hirdetések mindenhol, az árak is hasonlók, mindegyik „olcsón és profin javít”, stb. Aztán meg ki tudja, mi az apró betűs rész?!

Új munkahelyre belépni mindig kilépés is egyben. Kilépés bizony, méghozzá a komfortzónánkból. Be kell illeszkedni egy nagy valószínűséggel már összeszokott csapatba, letenni valamit az asztalra, kialakítani egy pozitív képet magunkról, és hát kicsit „körbepisilni a területed”, hogy azért respektáljanak is a kollégák. Azonban ezeket a dolgokat többnyire az határozza meg, amiből sajnos csak egy van: az első benyomás. A későbbi sorsunk jó eséllyel már az első napokban eldől. Én budapestivé válásom óta többször is átéltem már a folyamatot akár az újonnan érkező szerepében, vagy épp a csapat már szinte veterán tagjaként szemlélve, sőt akár még segítve is az integrációt. Saját megfigyeléseim és egy majdnem reprezentatív kutatás (értsd: megkérdeztem egy-két cimborát is) alapján itt van néhány dolog, amire figyelnünk kell:

1. A ruha! Belőni az első napi viseletet mindig nagy dilemma. Hogyan maradj abban a spektrumban, ami még nem túl hivatalos, de azért látszik, hogy nem épp tejért ugrottál le a boltba? Nagy lutri! Kicsit olyan, mint vakrandira menni: próbálod a legjobb formádat hozni, aztán bízol benne, hogy az elég jó lesz, de azért nem túl jó a másikhoz képest. Vedd fel a díszmagyart a makkos cipővel? De mi van, ha túl strébernek néznek? Legyél laza, és jöhet a farmer + pulcsi? De mi lesz, ha azt hiszik, hogy nem veszed elég komolyan a munkát? Hacsak nem vagyunk nagyon profik az arany középutak megtalálásában, mindenképpen érdemes lehet rákérdezni a HR-esnél az utolsó interjúkör után, hogy van-e valamilyen, akár nem hivatalos dress code a cégnél. Milyen egyszerű is a rendőröknek meg a BKV ellenőröknek?! Egyenruha fel!
   
   
2. Ha már megvan a legmegfelelőbb szett, és bejutottunk az épületbe, akkor következik a legkeményebb dió. A nevek! Ott egy Peti, itt egy Kati, amott egy Józsi, hopp még egy Peti, és csak jönnek és jönnek az emberek kígyózó sorokban, mindenki olyan egyformának tűnik…
   Mindeközben te leginkább arra próbálsz koncentrálni, hogy a saját nevedet helyesen mondd, nemhogy mindenki másét megjegyezd?! Annyi esélyed van, mint rokkant bagolynak az erdőtűzben. A végére már azt is elfelejted, hogy téged hogy hívnak, hát még a többieket? Utána később, mikor valakit meg kell szólítanod, jöhet a hirtelen halál és megkockáztathatsz egy nevet, amit sikerül előkaparnod az emlékfoszlányok közül, aztán vagy bejön, vagy nem. A másik lehetőség pedig, hogy biztosra mész, és valami általánossal próbálkozol, amit bárki magára vehet ( a „hé te, ott cipőben!”-t azért jobb elkerülni). Van azért megoldás, hogy megelőzzük a kínos szituációkat. Érdemes mindenkivel legalább egy pár másodpercet beszélgetni bemutatkozáskor. Sokkal könnyebben tudunk egy új nevet és arcot megjegyezni úgy, ha van egy rövidke történet, amihez hozzákapcsolhatjuk. Például Peti helyett mennyivel jobban megmarad a Peti, aki mindig elhagyja a bögréjét, vagy Dani, aki folyton viccelődik.

A Budapestre költözés már önmagában nagy váltás, de sokunk számára még eggyel bővül az új élmények sora: ilyenkor költözünk először egy fedél alá egy lánnyal. Szerelem, barátság, a magas rezsi költségek, sok minden lehet a háttérben. Ha pedig egy férfi erre a döntésre adja a fejét, akkor van egy pár jelenség, amire fel kell készülnie.

1. Semmi nem ott van, ahol hagytad! Egy lányos lakásban mindennek megvan a helye. Vége azoknak az időknek, mikor valamit csak úgy ledobhattál az ágy szélére, vagy a szoba közepén hagyhattad azt gondolva, hogy majd egy pár perc múlva úgyis újra kelleni fog. Mire feleszmélsz, már a szoba másik sarkában van bedobozolva, bemasnizva, illatosan, a HELYÉN!
2. Ha már dobozok… Minden abba kerül! Még a dobozokat is bedobozolva tartjátok majd! Mostantól nincs olyan, hogy valamit minden nap használsz, és csak úgy a polc szélén tartod, hogy felkapd reggelente. Nem-nem, dobozból ki használat előtt, dobozba be használat után!
3. Az egyik legdrasztikusabb változás a fürdőszobában lesz megfigyelhető. Láttam sok „lánnyal – lány nélküli” fürdő állapota közötti különbséget bemutató fotót korábban. A valóságban ez egyáltalán nem olyan, sokkal durvább! Mindenhol lesz egy kis flakon, egy tégely, egy megkezdett testápoló! A hajkondicionáló hatását fokozó kondicionálótól kezdve a szempilla göndörítőn keresztül a szempilla kiegyenesítőig mindennek megvan a helye és a rendeltetése! Ezt sose vond kétségbe, ha jót akarsz!
   

A fővárosba költözés után mindenkinek eljön a pillanat, mikor azon kapja magát, hogy most már úgy igazán budapesti. Hozzászokunk a város egyedi jelenségeihez és figuráihoz, természetesen mozgunk a tömegközlekedésben, már nem két kézzel kapaszkodva, remegő térdekkel araszolunk a mozgólépcsőn, és talán mobilos segítség nélkül is hazatalálunk a Blaháról. Ezekből a pillanatokból gyűjtöttünk most össze egy csokorral.

„Kb. másfél év után, mikor szembe jött velem egy 50 körüli nő cumival a szájában a Nyugatinál, és már meg sem lepődtem.”

Az álláskeresés és az interjúra járás mellett a munka világának harmadik foghúzásként megélt élménye -nyilván azon túl, hogy dolgozni kell- a felmondás. Az elhatározás viszonylag könnyen megszületik, na de közölni azt? Az már jóval keményebb dió.

Egy szombat este Dani barátommal bevetésre mentünk. A hadjárat célja az volt, hogy a cimborám felcsípjen egy lányt, vagy elmondása szerint több még jobb lenne. Ki is kötöttünk az egyik belvárosi szórakozóhelyen. Éppen csak beléptünk, heringparty, max hangerő. Nem az a tipikus beszélgetős este, marad a klasszikus „hátulról oda táncolsz, aztán reméled, hogy szemből is szép” módszer a hódításra. Dani egyszer csak oda szól, hogy váljunk szét, ő most úgy érzi egyedül nagyon, de nagyon be tudna csajozni. Hát jó, hajrá! Nem én leszek itt a ma esti hárem begyűjtésének elrontója.