Hosszú hetek (jó, ne szépítsük: hónapok) kitartó álláskeresése alatt bizony történik egy s más az emberrel. Idegőrlő várakozás, folytonos telefonos egyeztetések, véget nem érő motivációs levél fogalmazás, olyan cikornyás pozíciókra jelentkezés, amikről azt sem tudod biztosan, hogy vajon mit is jelenthetnek és végül, de nem utolsó sorban az álláskeresés koronája, az interjúkra járás. Ez a kinek hosszabb, kinek rövidebb időszak egy igazi érzelmi hullámvasút. Szinte kivétel nélkül mindenki nehezen éli meg. Én szerencsére már a hátam mögött tudhatom (bár még nem írtam alá a szerződést, úgyhogy azért csak nyugtával dicsérjük a NAV-ot), de egy biztos, összejött egy jó nagy csokorra való kínos, ám utólag igencsak mulatságos incidens.

1. Egy borongós péntek délutánon, mikor már vagy ötödjére ellenőriztem le, hogy biztosan jól adtam-e meg a telefonszámomat az elérhetőségeknél, hirtelen megtörtént. Csörögni kezdett a mobilom! Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Oké, nagy levegő, gondolatok összeszedve. Felvettem. Kedves HR-es a vonal túlsó végén, gyorsan elhadarja, miért hív. Kezdődhet a tánc! Lepontoztuk a nyelvtudásom 10-es skálán, meséltem a tapasztalataimról, olyan ragyogóra fényeztem magam, mint a Salamon töke. Egy szóval minden sínen volt, a tenyeremből evett. Gondolatban már csak az aláírásom hiányzott a szerződésről, mikor jött a kérdés: „Egyébként miért szeretne nálunk dolgozni?” Ekkor eszméltem rá, hogy valójában fogalmam sincs, melyik cégről van a szó az utóbbi hetekben megpályázott saccperkábé 56 állás közül… Nos, úgy 30 percnyi telefonos interjúzás után kicsit kelletlenül kérdeztem meg: „Bocsánat, melyik cégről is van szó?” Azóta is várom a visszajelzésüket…
2. Eljött az interjú napja. Szuper pozíció, nívós vállalat, minden jól hangzik. Korábban keltem a kelleténél, hogy biztosan időben oda érjek. Ám egy váratlan fogkrémfolt a sötét ingen rögtön fel is borította a gondosan kialakított ütemtervet. Rohanva indultam el, és kezdetét vette a versenyfutás az idővel. Mindenféle kétség nélkül állíthatom, hogy aznap mindenki komótosabb tempóban haladt az utakon, minden lámpa előttem váltott pirosra, a környék összes nyugdíjas otthona az én utamat keresztezve szervezett kirándulást, és lépten-nyomon felbukkant egy-egy japán turistacsoport, akik között lavírozva küzdöttem a másodpercekkel. Végre leküzdve minden akadályt, megérkeztem a célhoz, legalábbis ezt hittem… A telefonom határozottan állította, hogy a jó helyen járok, de sehol nem volt a keresett házszám. Miután két családi ház nyugalmát is megzavartam, és majdnem felfeszítettem egy elhagyott raktárépület ajtaját, nagy nehezen előkerült az áhított objektum. Egy utcával lejjebb volt a bejárat... Kerek öt perc késéssel érkeztem, legalább olyan csapzottan, mint, aki most harcolta végig a világháborút, de legalábbis lefutott egy félmaratont… Berontottam az épületbe, leültettek egy tágas tárgyalóba, majd úgy bő tíz percig várattak. Gondolom, úgy a mihez tartás végett. Végre megérkezett a vallatóm, kimért kézfogás és bemutatkozás, majd az első kérdés: „Ugye tudja, hogy ez a pozíció nagyfokú precizitást és pontosságot igényel?” – és közben úgy nézett rám, mint taxis az Uber sofőrre. Oké, vettem a lapot. Erős kezdés…
   
   

Elege van már az összes tanárnak,

S régóta minden zárva tart vasárnap,

Megelégeli ezt az MSZP,

Az ötödik kezdeményezést is beterjeszté,

Sokan mondogatják a vidéket Budapestre cserélők közül, hogy jó lenne néha otthagyni kicsit a fővárosi rohanást, és a forgalmas mindennapokból kiszakadva legalább egy hétvége erejéig újra a tiszta vidéki levegőt szívni. Hát nekem most egy jó nagy szippantás jutott: egy tradicionális disznótoron volt szerencsém részt venni!

Reggel 6, még a kakas se kukorékolta el az elsőt. Keljünk korán, persze! Nehogy megvárassuk azt a türelmetlen malacot! Kicsiny, ám annál eltökéltebb csapatunk alakzatba formálódva, megfontoltan, lépésről lépésre közelítette meg a bestia rejtekhelyét - értsd: mindenki próbált lemaradni, hátha sikerül megúsznia a szívatós részt. Alakulatunk élén az egyetlen hozzáértő, a mi rettenthetetlen veterán vezérünk, az egyik haver, Feri, aki henteskedik néha hétvégenként egy kis extra pénzért.

Manapság vidéki fiatalok százai költöznek a fővárosba. Az ok lehet egy jobban fizető munkahely, egy vonzóbb továbbtanulási lehetőség, vagy akár egyszerűen csak a Budapesten ránk váró újdonságok csábítása. Mindenesetre, aki erre a nagy elhatározásra jut, annak számolnia kell azzal, hogy elég éles lesz a kontraszt a megszokotthoz képest! Ha te is vidékről tetted át a székhelyed a nagyvárosi forgatagba, akkor minden bizonnyal tapasztaltad az alábbi tüneteket, ha pedig a jövőben tervezed a váltást, akkor mutatjuk, mire számíts:

1. Itt mindenki siet! A fővárosi utcákon nyoma sincs a vidéken megszokott kényelmesen bandukolós, városnéző tempónak. Az emberek képesek átgázolni bárkin csak, hogy elérjék a két perccel korábbi villamost, vagy még a csukódó ajtó előtt felférjenek a metróra. Ha ráérősen kóvályogsz, mint fing a fürdőben (érzékenyebbeknek: mint az őszi légy), kíméletlenül eltaposnak!
2. Emberek, mindenhol! Nem elég, hogy sietnek, de még sokan is vannak! Akármikor lépsz ki a belvárosi utcákra, tömeggel fogsz találkozni. Ha naivan azt hiszed, hogy munkaidőben majd gyorsan el tudsz intézni valamit, hisz úgyis alig lesz forgalom, akkor nagyot tévedsz. Budapesten sosincsenek kevesen az utakon!
   

Borongós hétfő reggel. A mai is egy esős nap. Megint, mintha Londonban ébredtél volna. Pedig ez csak Budapest, és egy szokásos hosszúnak ígérkező munkanap első percei. Gépiesen öltözni kezdesz, a kávé már fő, a gondolataid kavarognak. Megint rosszul aludtál éjszaka, lefekvés előtt bevillant az előtted álló hét összes nyomasztó teendője, órákig forgolódtál is aggasztóbbnál aggasztóbb lehetséges forgatókönyveket gyártva. A múlt hét sem volt túl pihentető, minden nap egy kis túlóra és az összes elintézendőt a szombati napra kellett bezsúfolnod: bevásárlás, bank, posta. Vasárnapra, mikor úgyis minden zárva tart, maradt a házimunka és a pihenés, végre. Ez a pihenés viszont már nem az az igazi felhőtlen fajta, tudod, hogy másnap minden kezdődik elölről.

Az utolsó pillanatban még sikerül felzsúfolnod magad a csukódó ajtó előtt a villamosra, már az elsővel el tudtál menni, ami arra jött, ez egy jó nap. Leszállsz a hullámzó komor embertömeget szállító járműről, csak, hogy átszállhass egy másikra. Ösztönösen biccentesz és felmutatod a bérleted az ellenőrnek vagy közteresnek, vagy mi is ő pontosan. Egy futó pillantás után folytatja a beszélgetést a társával, tehát mehetsz. Ráállsz a lefelé hömpölygő mozgólépcsőre, ma időben vagy, nem kell sietned, így egyhelyben ácsorogva várod meg, míg leér. Mások nem ilyen szerencsések, dübörögve húznak el melletted. A metrón összehúzva magad zötykölődsz, körülötted hónaljrengeteg.

Nyugdíjas vagy? Hirtelen több a szabadidőd, mint eddig bármikor? Fogalmad sincs, hogy mivel üsd el? Itt van 10 szuper tipp!

1. Először is tömegközlekedj nagyon sokat! De ne ám a holtidőben! Akkor csináld, amikor az emberek dolgozni vagy iskolába járnak, a legnagyobb tömeg idején! Sokkal több a látnivaló, mindenképpen érdekes időtöltés!
2. Ha véletlenül mégis arra adod a fejedet, hogy nem csúcsidőben szállsz fel valamelyik járatra, akkor sem kell feltétlenül unatkoznod. Teljesen függetlenül attól, hogy temérdek szabad ülőhely van a járművön, nézz csúnyán minden ülő személyre, aki nálad fiatalabb, éreztetve velük, hogy tökéletesen tisztában vagy vele, hogy amúgy sem adták volna át a helyüket!
3. Ha közeledik a megálló, ahol le akarsz szállni, talpra, de azonnal! Nem számít, hogy ráérsz, hogy fáj a derekad és a lábad, ez életed futama! Startolj, mint Usain Bolt a 100 méteres síkfutás döntőjében, neked kell legelőször az ajtóhoz érned!
4. Szerezz be egy kerekes szatyrot (alias banyatank), és tiéd a világ! A Lidlbe mész, a piacon szereznél be valamit, vagy csak sétálnál egyet? Nem számít, vidd magaddal! Törekedj rá, hogy mindig az út közepén a lehető legkomótosabb tempóban sétálj vele, és kegyetlenül told át mindenkinek a lábán, aki ezt nem tartja tiszteletben! Ez a te területed, hadd tudják meg ők is!
   

Kedves Multi/KKV/Ügynökség/Bank/Közintézmény/és minden egyéb Munkaadó!

13 nap telt el. Egészen pontosan 13 nap 9 óra és úgy cirka 50 perc. De ki számolja?! 9 darab munkanap és két hétvége… azaz 13 nap szüntelen várakozás és bizonytalanság, amióta beadtam a jelentkezésem. Álmaim pozícióját pályáztam meg, passzol a végzettségemhez, a fizetésből kijön a rezsi is, és még a hangzása is jó. Menedzser?! Jó lenne.

A minap a barátnőm rávett, hogy próbáljuk ki a szolit. Néha egy-egy alkalom jót tesz a bőrnek, jobb lesz ránk nézni, szuper lesz utána, majd mindenki azt hiszi, hogy nyaralni voltunk, stb. Próbáltam meggyőzni, hogy nem biztos, hogy jó hatással van a renoménkra, ha azt gondolják, hogy valamelyik mediterrán szigeten süttettük a hasunk így a tél derekán, mikor itthon a mínuszok repkednek, de eltántoríthatatlan volt.

Így hát fogtuk magunk, és szigorúan este 10 után, mikor a barnulás félárú, elbattyogtunk a közeli szoliba. Rögtön sokkolt a sorbaállás. Tele volt a szoli, ráadásul főleg srácokkal, akik már így is kis híján kreolabb árnyalattal rendelkeztek, mint a szenegáli válogatott.

Nagy volt a dilemma, hogy álló vagy fekvő szolit válasszunk, de miután egy nagydarab vadállat jött ki előttünk a fekvőből elég csapzottan, én egyre inkább szimpatizáltam az állóval. Végre mi következtünk. A barátnőm az egyikbe, én a másikba. Előzetesen megállapítottuk, hogy nekem elég lesz maximum 5 perc, végül is ez az első alkalom. Jól neki is vetkőztem, és már ugrottam a szoliba. Ott álltam, sütkéreztem, éreztem, ahogy a bőröm szívja magába a D vitamint és barnulok, mint a kétszersült. Gyöngyöztem is homlokból rendesen, (értsd: izzadtam, mint egy ló), de hát mondták, hogy meleg lesz, a szép bőrszínért meg kell szenvedni! Végre letelt az 5 perc, szabadultam a sütőből. Nagyjából így képzeltem el a jelenetet:

3. rész – Az ügyfél visszatér

Teltek-múltak a hetek, és Tom Hardy egyre inkább kezdett egy mindig kócos Pumukli-figurává alakulni. Ismét eljött hát a hajvágás ideje.

Ezúttal viszont már nem estem kétségbe, megvolt a törzshelyem (jójó, csak egyszer voltam ott, de akkor is), és magabiztosan vettem az utam az üzlet felé. Később kiderült, talán túlságosan is magabiztosan.

„… ráadásul jótékony hatással van az idegrendszerre, az agyi kapacitásra és az egész szervezetre is. Szóval jobb lesz tőle minden, ez a lényeg”- folytatódott a lassan fél órája tartó hegyi beszéd a barátnőmtől a mozgás fontosságáról, ami viszont nem volt túl jótékony hatással az én idegrendszeremre. Szombat délután 2 óra, épp készültem elindítani a napi második Breaking Bad részt, hogy még gyors beleférjen a meccs előtt. Előző nap volt egy kis szolid összejövetel úgy hajnali 4-ig, úgyhogy mára leginkább magzatpózban heverés volt a betervezett program. A legintenzívebb mozdulatsort, amit elképzeltem a napra legjobban az alábbi kép summázza: