„… ráadásul jótékony hatással van az idegrendszerre, az agyi kapacitásra és az egész szervezetre is. Szóval jobb lesz tőle minden, ez a lényeg”- folytatódott a lassan fél órája tartó hegyi beszéd a barátnőmtől a mozgás fontosságáról, ami viszont nem volt túl jótékony hatással az én idegrendszeremre. Szombat délután 2 óra, épp készültem elindítani a napi második Breaking Bad részt, hogy még gyors beleférjen a meccs előtt. Előző nap volt egy kis szolid összejövetel úgy hajnali 4-ig, úgyhogy mára leginkább magzatpózban heverés volt a betervezett program. A legintenzívebb mozdulatsort, amit elképzeltem a napra legjobban az alábbi kép summázza:

Viszont a barátnőm már lassan minden elérhető internetes forrást idézett, hogy rávegyen egy kis sportolásra aznap. Kezdtem belátni, hogy nem úszom meg ezt az ügyet anélkül, hogy ki kelljen mozdulnom a takaró alól. A két felvázolt lehetőség a futás – kinéztem az ablakon, október vége, farkasordító hideg-, avagy próbáljunk ki valami újat, és menjünk el falat mászni. Hát, elképzeltem, ahogy cicanaciban, orromban jégcsapokkal szaladok a Margit-szigeten, és hirtelen - vakok közt a félszemű a király alapon - egyre nagyobb kedvet kaptam a falmászáshoz.

Nagykabát, bunda, fülvédő fel, BKV-ra pattantunk, és kicsivel később meg is érkeztünk a kiválasztott helyszínre. Az előzetes várakozásom az volt, hogy majd néhány kisebb méretű palánkszerűséggel találom magam szembe, amikbe szinte lépcső van vájva, és még kis macskajajjal is gond nélkül feljutok a tetejükre, avagy rosszabb esetben majd helyből átugrom őket. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna! Mikor beléptem a terembe, ott állt előttem első ránézésre úgy a kínai Nagy Fal, de másodikra is legalább a berlini fal pontos mása, ha nem is magasságban, de leküzdhetetlenségben mindenképp tökéletes volt a párhuzam. „Nem lehetne inkább megkerülni?!”

Oké, szedjük össze magunk! Heveder, karabiner és még néhány hasonló szakszó fel, megkaptuk az instrukciókat. Először egy próbamászás lesz felügyelettel. „Muszáj még végig is nézniük a megaláztatásaim, ha rosszul sül el?” Természetesen, mikor elhangzott a kérdés, hogy ki kezd, előbújt belőlem a gentleman alkat: „Hölgyeké az elsőbbség!”

És a barátnőmnek simán ment! Mire kettőt pislogtam már fent volt a tetején, csak úgy próbából! Oké, akkor nem lesz itt semmi baj. Simán megoldom én is, rögtön jó pár köbmétert nőtt az arctérfogatom. Lazán felugrottam a falra, mint a Cliffhangerben Stallone egy-egy bevetés előtt, majd még lazábban huppantam vissza ugyanazzal a lendülettel a tompító szivacsra. Miután a környéken mindenkit, aki láthatta az esetet fennhangon biztosítottam arról, hogy kizárólag azért történhetett meg ez az incidens, mert csúszott a kezem, nagy nehezen felküzdöttem magam pár kapaszkodón, hogy megkapjuk az áment a felügyelőtisztünktől az önálló mászásra. Mire földre értem előkerült egy speciális por is, ami meggátolja a tenyér izzadását mászás közben. A neve valami zia, persze, ha leesek lesz itt amnézia! Szuper, ezzel az egyetlen épkézláb kifogásomnak is hivatalosan annyi.

Belekezdtünk tehát az éles mászásba, a kedvesem cirkált pár menetet a legnagyobb természetességgel fel-le, mint pók a falon, majd én következtem. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy közben megérkezett egy csapat 8-10 éves forma kissrác valami edzésfélére. Mire rám került a sor, épp végeztek a bemelegítéssel, és hirtelen egyszerre mászott fel a szomszédos falakon néhány kiskrapek, de úgy, hogy a fénykorában lévő Pókember is megirigyelte volna.

Nagy nehezen, a korábbinál sokkal szerényebben nekileselkedtem én is a falnak. Közben úgy éreztem, hogy a teremben az összes szempár reflektorként mered rám, és várják, hogy, mikor hibázom. Nem is kellett sokat várniuk! Néhány bizonytalan kapaszkodó után már csúsztam is lefelé az első próbálkozásnál. „Oké, szedjük össze magunkat!” Belemártottam a kezem a ziazsákba, és egy akkorra adagot kentem a tenyeremre, hogy egy teljes újszülött osztály popsijának elegendő mennyiségű hintőpornak tűnt. Megmarkoltam az első kapaszkodót a falon, lelkemben rőzsedalok szóltak, és elindultam. Lépésről lépésre, megfeszültek az izmaim majd újra elernyedtek, minden centiméterért megharcoltam. Ne szépítsük küzdöttem, mint disznó a jégen. Számomra az egész óráknak tűnő, életre-halálra szóló viaskodásnak tűnt, de a valóságban valószínűleg csak néhány perc műve volt a dolog. És már közeledtem, már csak egyetlen méter volt hátra a csúcshódításig. Gondoltam, lepillantok örömittasan az alattam hullámzó és őrjöngő tömegre, akik bizonyára minden mozdulatomat figyelik a célba érkezés előtti pillanatokban, de csalódottan kellett tapasztalnom, hogy senki rám sem bagózik. A barátnőm épp az ablakon kifelé bámészkodott elmerülten, úgyhogy bosszúsan nyúltam a következő kiálló pont felé, amikor megtörtént a baj… Megcsúszott a kezem, elvesztettem az egyensúlyom, és már menthetetlen volt a helyzet. A következő pillanatban kb. egy méterrel a talaj felett lógtam a kötélhágcsón, és épp udvariasan számon kértem a barátnőmet („Mégis miért nem figyeltél?? meg is halhattam volna!”), majd megalázottan kievickéltem a hevederből. Az ezt követő pár jelent percek leforgása alatt történt: férfiasan eljátszottam, hogy súlyosan meghúzódtam esés közben, az egyik edző nyugtatgatott, hogy a falmászás nem a magasak sportja, nagy dirrel-durral besántikáltam az öltözőbe, és egyszer csak már hazafelé is BKV-ztunk a megpróbáltatások után. Délután 5-kor javában néztem a következő Breaking Bad epizódot a takaró alól felpolcolt lábbal, és óriási borogatással a térdemen növelve a drámai hatást.

A falmászás egyébként szuper sport, és remek kihívás. Ki is fogom még próbálni egy olyan napon, amikor kevésbé csúszik a tenyerem…

 Még több élményt olvasnék: https://www.facebook.com/elmenygarzon