Hétköznapi történetek rovat: A tökéletes fodrász megtalálása

2. rész – Egy új remény

Elképesztő lassúsággal vánszorgott a következő egy hónap, szinte, de azért csak szinte lassabban, mint a munkaidő egy forró nyári péntek délutánon. Nehéz időszak volt ez, folytonos dilemmában lenni. A frizurád borzasztó, de a hajad még nem elég hosszú ahhoz, hogy felülkerekedj a pluszkiadásoktól való ellenérzésen – na jó, ne szépítsük, a smucigságodon. Elvégre mégsem járhatsz hetente fodrászhoz?! Nem vagy te az a típus, az árát meg mennyi minden másra is költhetnéd? Na jó, sörre.

Szóval így telt a következő hónap, mindig gyanakodva egy-egy kolléga aggasztó pillantásánál, hogy mindjárt érkezik a kérdés: „Jó a hajad, elestél?”. Végül azonban letelt a négy kegyetlen hét, ami ahhoz kellett, hogy megteremtse az egyensúlyt a napközis sérótól való szabadulási vágy és az „ingyen még a só is édes” mentalitás között.

Tanulva a múltkori esetből úgy döntöttem, hogy ezúttal egy forgalmas, pörgős szalon helyett valami kisebb, meghittebb üzletet választok. Okos telefon a kézbe, hogy a neten tuti megtaláljam a legjobb helyet, sapka a zsebbe, ha vész esetén megint kellene a hazaútra, kis híján még hidegélelmet is csomagoltam a nagy túrára. Kiléptem hát a kapun és elszántan vettem nyakamba a várost…és egészen a következő utcáig jutottam. És akkor ott volt! Rögtön tudtam, hogy ő az igazi. Kicsi, barátságos és még közel is van. Bár kívülről nézve kicsit gyanúsan üresnek tűnt, de hát „biztos csak szerencsém van!”-nyugtattam magam.

Kissé félszegen nyitottam be, és próbálkoztam egy bizonytalan jó napottal, és akkor valami olyasmi történt, ami még vidéki szemmel is váratlannak mondható. Az egész üzlet vad ugatástól kezdett visszhangozni, és egy akkora kutya vágtatott felém, hogy bármelyik ló megirigyelte volna. Majd jött még egy bestia, -mit jött? vágtázott!- és végül előkullogott egy kisebb példány is lemaradva, ez alig volt nagyobb, mint egy közepes póni. Mind a három ugatott és lelkesen ugrándozott körülöttem. „Na jó, azt hiszem félreértettem az égi jeleket, mégsem ez a hely lesz az igazi”- gondoltam magamban, és már készültem is a hátraarcra, mikor egy barátságos hang szólított meg: „Hello-hello, gyere csak, épp nincs senki. Csak vigyázz a kutyákra!” Én vigyázzak? Ha kicsit óvatlan vagyok, valamelyik hátán kötök ki és elgaloppozik velem vagy két kerületet, esetleg elfogyaszt reggelire. Miután beláttam, hogy már nincs visszaút, átszlalomoztam a fenevadak között, és gyorsan lehuppantam a fodrászszék biztonságába. Most vettem csak szemügyre a helyet belülről is, egy szék, egy tükör, egy fodrász, három kutya. Meghittnek meghitt, az egyszer biztos! Bár vannak kétségeim, hogy a „Hogyan nyissunk sikeres fodrászüzletet?” kézikönyv bármelyik fejezetében előkerült volna, hogy első lépésként ügyfelek helyett házi kedvencekkel töltsük meg a helyet. De most már nincs mit tenni! Legyőztem hát szkepticizmusomat, és belevágtam az ezúttal már jó előre betanult, bomba- és értetlen fodrászbiztos mondandómba: „az oldala legyen jó rövid, a közepét meg majd igazítsuk hozzá valahogy olyan csajozósra, majd koordinálok, hogy már jó-e.” Jó előre kigondoltam, hogy ezzel majd biztosan nyitva hagyom a kiskaput az azonnali beavatkozásra vész esetén.

Újdonsült fodrászom –fiatal, kedves arcú, rövid hajú, első ránézésre barátságos hölgyemény- legnagyobb elégedettségemre kedves mosollyal jutalmazta az instrukciókat, könnyed mozdulattal a vállamra került a szuperhős köpeny, és már berregett is a nyíró. De mielőtt belevágott volna a hajrengetegbe, még megnyugtatott, hogy először egy nagyobb mérettel kezd, hogy nehogy valami helyrehozhatatlan kár történjen, aztán majd rövidítjük, amíg nem szólok. „Nahát, ilyet is lehet?! Oké, ez jó pont, de azért rajtad tartom a szemem!” – agyaltam magamban.

A következő fél óra jó kedélyű beszélgetéssel telt, volt benne minden, politika, stadionépítés, ebből persze jött a foci: kijutunk-e az EB-re, tartottam is egy hosszú monológot a témában –elvégre a tízmillió szövetségi kapitány országa vagyunk, csak kihasználok én is minden lehetőséget, mikor kifejhetem a véleményem az ügyben. A hajszobrászom pedig türelmesen és mosolyogva végighallgatott, sőt egy-egy kérdéssel még adta is alám a lovat – ha már valamelyik eb hátára nem pattantam fel korábban! Bár az „annak a sárga ruhás ürgének miért nem passzolnak soha a pályán?” kérdésnél kezdtem sejteni, hogy ez inkább csak udvarias gesztus volt. Épp a lesszabály rejtelmeit vezettem le heves gesztusok közepette, amikor egyszer csak elkészültünk! Köpeny le, tükör a kézbe, és ott volt! Tom Hardy! Jó, kicsit kevésbé kigyúrt és az arc sem hasonlít, de a haj! Az maga volt a tökély. Elégedetten konstatáltam a végeredményt!

Miután kiegyenlítettem a számlát, és szedelőzködni kezdtem – persze, egy pillanatra le nem véve a szemem az új frizuráról a tükörben-, egy bácsi lépett az üzletbe. Kicsit görnyedt hát, mind a pár szál haja fickósan középre fésülve, még mindig csibészes tekintet. Én ezalatt épp a három óriás ebbel küzdöttem –tuti, hogy ők őrizték annak idején az alvilág kapuját-,és ugróiskolás üzemmódba kapcsolva próbáltam eljutni az ajtóig. „Legközelebb hozok egy kis abrakot ezeknek a paripáknak”-gondoltam. Legközelebb.., mert itt már eldőlt, hogy lesz legközelebb.

Még hallottam, ahogy érkezik a kérdés „Milyenre szeretné, Endre bácsi? A szokásosat géppel?” A válasz: „Nem-nem, olyat szeretnék, mint a fiatalemberé!”

És Tom Hardy mosolyogva köszönt el, és vette útját a körút felé…