1. rész - Baljós szálak

Manapság a vidéki fiatalok tömegesen költöznek Budapestre. Nagy előnye is a nyüzsgő fővárosnak, hogy előbb-utóbb szinte minden régi haver itt köt ki, az egykori gimis osztálytársak, az egyetemi cimborák, a srác a szomszédból, szóval nagyjából mindenki. Az okokat ismerjük: „ott sokkal több a lehetőség, magasabbak a fizuk, meg persze, van élet rendesen”.Vidékiként a fővárosba költözni nagy váltás, és mindnyájunknak át kell esnünk a költözés és a beilleszkedés igencsak emberpróbáló, sokszor váratlan nehézségekkel járó folyamatán. A procedúra kötelező és előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lépései: keresni egy jó albit, szerezni egy jól fizető állást, találni egy közeli közértet, ami újabban még az se hátrány, ha vasárnap is nyitva tart, megtanulni, hogy jutsz haza a Blaháról, na de az igazi kihívás: a tökéletes fodrász kiválasztása.

Én nagyjából másfél hónap budapesti tartózkodás után szembesültem először a problémával. Sétáltam a nyüzsgő körúton a megfelelő fodrászüzletet keresve, de mind olyan egyforma, mind olyan barátságtalan, a felelősség pedig hatalmas. Ha a rossz szalon mellett teszem le a voksom, simán benne van a pakliban, hogy egy túlontúl forradalmasító hajszobrász munkája után egy Kozsó tinccsel gazdagodom a fejemre, és tölthetem a következő két hónapot kopaszon, vagy, ami még rosszabb ecsetfejűként végzem, és édesapám kitagad. Próbáltam húzni-halasztani az ügyet, nyugtatgattam magam, hogy a hosszú haj a menő, sőt ha eleget várok, talán még a lófarok is visszajön a divatba. Végül azonban beláttam, hogy elkerülhetetlen a nyírás. Na de hol is kezdjek neki? Annyival egyszerűbb volt vidéken, ahol csak vidáman betoppantam a két üzlet közül az egyikbe, és Kati néni már mosolyogva mondta is „gépelhetem kétcentisre az oldalát, ugye fiatalember?”

Aki Budapesten fodrászt keres, az előbb-utóbb mérlegelni fogja a két villámgyorsan és olcsón elkészülő, de azért divatos és trendi frizurát ígérő franchise valamelyikét. Bejelentkezés se kell, na meg persze kizárólag természetes alapanyagokkal!! Tettem hát magam is egy próbát az egyik ilyen intézményben. A fodrászat egyik legfőbb előnye, hogy bejelentkezés nélkül eshet be bárki az utcáról, ha épp kedvet kap egy új frizurához. Így tettem hát magam is, és magabiztosan sétáltam oda a recepcióshoz, hogy én vágatnék! Majd azzal a lendülettel, bár kissé savanyú ábrázattal somfordáltam vissza a váró részbe, miután a nevem megkérdezése után közölte, hogy nagyjából fél óra még, mire én következem. Na jó, akkor üssük el valamivel az időt! Elkezdtem alaposabban szemügyre venni a fodrászokat. Először persze a csinos szőke mosolygós huszonévest, majd a kicsit mogorva és a hajakat kíméletlenül dörgölő nénit és végül a minden egyes ollómozdulatnál kicsit gyanúsan riszáló rózsaszínpólós srácot. Ajjaj, ennek a fele sem tréfa! Elkezdődött hát a matek, vajon kihez fogok kerülni? Szoros volt a verseny, fej-fej mellett haladtak az ollók, de végül egy hajszállal a néni lett a befutó. Aranyközépút!

Egy rövid bemutatkozás után - nyilván azért, hogy érezzem, hogy ő az én személyi fodrászom- közöltem, hogy én csak egy vágást kérnék, mosást nem. Már indultam is volna, hogy lehuppanok a fodrászszékbe, ő azonban egy villámgyors kérdéssel kontrázott. „Mikor mosta utoljára?” Váratlanul ért a számonkérés –ennyire vészes lenne a helyzet? -, de gondoltam rajtam ugyan nem fog ki, és határozottan rávágtam, hogy én bizony tegnap este. Megcsillanó szemmel konstatálta, hogy megtalálta a rést a pajzson. Közölte, hogy az ANTSZ új rendelete miatt csak és kizárólag aznap mosott hajat lehet vágatni, különben hozzá sem nyúlhat. (Egyébként ennek utólag utána néztem –ezt úgy kell érteni, hogy írtam egy felháborodott levelet az ANTSZ-nek-  nincs ilyen rendelet.)

Kissé kelletlenül beláttam hát, hogy nem úszom meg a dörgölést – és az ezzel járó plusz költséget sem. Jöttek is az erőteljes mozdulatok, úgy is éreztem, hogy mindjárt kicsíráznak a hajhagymák! Végre átestünk a procedúrán, jöhetett a vágás.

Egy pár pillanatig még kicsit bizonytalanul méregettem Ildikót –mint kiderült így hívták-, illetve magamat a tükörben - mennyivel könnyebb odahaza, ahol csak a szokásost kérem, mint egy western hős a helyi csehóban!-, majd belevágtam a mondandómba. „Az oldalát, hátulját gépelhetjük, középre meg jöhet az olló, mint a Tom Hardynak a TV-ben!” Abból, hogy ezután milyen vehemens mozdulattal erősítette a nyakam köré azt a köpenyféleséget, rájöttem, hogy annyira nem ült a poén, vagy csak Hardy mester nem a kedvence.

Innentől még fél óra kemény csendkirály következett, ahol én kissé verejtékező homlokkal figyeltem Ildikó minden mozdulatát, ő pedig kíméletlen egykedvűséggel nyírta a kusza szálakat. Majd vége, túl voltunk rajta! Ahogy belenéztem a tükörbe, már tudtam, hogy nagy a baj. Sehol egy átmenet, sehol Tom Hardy. Faarccal és szigorúan borravaló adása nélkül megköszöntem a munkáját, fizettem és az utcára érve már csaptam is a fejemre sapkát.

Aznap este a barátnőmnek nehéz estéje volt. A hazaérkezésem után negyedórája volt, hogy elvégezzen egy gyorstalpaló fodrásztanfolyamot, és kicsit enyhítsük a károkat. A végére a fejem valamivel kevésbé emlékeztetett egy csálé kelkáposztára, de így is a következő egy hónapban azért leginkább egy szomorú napközisére emlékeztetett a frizurám.

Összességében nem is csak Ildikó malőrjei, de az egész rendszer miatt nem horgonyoztam le ennél a fodrászatnál. A hajvágás számomra ennél jóval intimebb dolog, nem lehet minden alkalommal lutri, hogy épp kinek a kezei közé kerülök. A hajszobrász és múzsája (jó, ez kicsit talán erős kifejezés), a fodrász és köztem valami sokkal bizalmasabb, szinte meghitt kapcsolat kell, hogy kialakuljon. Egy hónap elteltével tovább keresgéltem hát…

2. rész

3. rész

Még több élményt olvasnék: https://www.facebook.com/elmenygarzon