Ha utazgatunk egy kicsit az országban, érdekes jelenségekre lehetünk figyelmesek a magyar nyelv sokszínűségével kapcsolatban. Attól függően, hogy melyik régióban járunk, változhat, hogy a gyerekek épp palincsoznak vagy libikókáznak a játszótereken, a felnőttek lócán vagy esetleg hokedlin ülnek az asztal körül és, hogy a konyhaszekrényből vagy netalán a kredencből előszedett tányérokra bere vagy lapcsánka címszó alatt kerül-e a tócsni.

Egy bizonyos régió egyedi nyelvezete különösen közismert az országban. Mindenki, aki nem szegedi azt gondolja, hogy ott bizony az eszperentét is „ö”-vel beszélik. A vicckönyvek szerint pedig igazi szögedi lányt kifogni meg azért jó, mert nem azt mondja, hogy „még egyszer”, hanem, hogy „még öccör”, és még folytathatnánk a sort. A valóságban egyre kevésbé kihallható egy átlagos szegedi vagy Szeged környéki párbeszédből a „tisztös szögedi” beszéd, de azért vannak még képviselői a színtiszta, hamisítatlan lélekből ö-zésnek.

Van is erről egy helyi urbán legenda. Egy tősgyökeres szögedi bácsinak egyszer Budapesten akadt dolga. Fel is utazott annak rendje és módja szerint. Viszont épp közeledett a nyár, tombolt az allergiaszezon is, bár az is lehet, hogy csak a környezetváltozás volt az oka, mindenesetre nagyon elkezdett viszketni meg égni a szeme. Fogta magát, és bement a patikába, odaállt a gyógyszerész elé, és közölte, hogy: „egy szömcsöppöt kérnék, lögyön szíves”. Na hát zavarba is jött a pesti patikus, mint Ádám anyák napján, és  nem nagyon értette, hogy mit adjon a bácsinak. A bácsi meg nem nagyon tudta, hogy mit nem ért a patikus. Egy jó pár percig ment az értetlenkedés, mire egy kis activityzés, mutogatás eredményeképp közös nevezőre jutottak. Azóta a szögedi bácsi akárhová is utazik az országban, visz magával szömcsöppöt!

Még több élményt olvasnék: https://www.facebook.com/elmenygarzon