Sokan mondogatják a vidéket Budapestre cserélők közül, hogy jó lenne néha otthagyni kicsit a fővárosi rohanást, és a forgalmas mindennapokból kiszakadva legalább egy hétvége erejéig újra a tiszta vidéki levegőt szívni. Hát nekem most egy jó nagy szippantás jutott: egy tradicionális disznótoron volt szerencsém részt venni!

Reggel 6, még a kakas se kukorékolta el az elsőt. Keljünk korán, persze! Nehogy megvárassuk azt a türelmetlen malacot! Kicsiny, ám annál eltökéltebb csapatunk alakzatba formálódva, megfontoltan, lépésről lépésre közelítette meg a bestia rejtekhelyét - értsd: mindenki próbált lemaradni, hátha sikerül megúsznia a szívatós részt. Alakulatunk élén az egyetlen hozzáértő, a mi rettenthetetlen veterán vezérünk, az egyik haver, Feri, aki henteskedik néha hétvégenként egy kis extra pénzért.

Az izgalom a tetőfokára hágott, még a légy zümmögését sem lehetett hallani, minden elcsendesett, hogy tanúja legyen ember és állat a másodperc tört része alatt lezajló, életre halálra szóló párharcának, nekem végig az járt a fejemben: mi a szarért keltünk ilyen korán??

Gyorsan megtörtént, a jószág az egyik pillanatban még mit sem sejtve röförészett, a következőben pedig már túl voltunk rajta. Jöhetett a neheze, elszállítani a megfelelő helyre. Ilyenkor alapvetően három tiszteletbeli tisztséget osztunk szét magunk között szavak nélkül, pusztán intésekből, mozdulatokból, pillantásokból megértve egymást: azaz aki elég gyorsan kapcsol, az lehet az ólajtót nyitva tartó ember, a lemaradó többiek pedig a disznót húzzák elölről, vagy tolják hátulról.

Peti cimborám nagy stratéga, a kis sunyi már előre ügyesen pozícionálva magát beállt az ajtó mellé, és egy szempillantásnyi idő alatt már nyitotta is, így nekünk többieknek maradt a cipelés. Ilyenkor tudvalevő, hogy mindenki úgy tesz nagy fújtatások közepette, mintha teljes erejéből, végső kifulladásig erőlködne látványosan demonstrálva, hogy kiveszi a részét a munka oroszlánrészéből. A valóság azonban az, hogy csak úgy óvatoskodva, spórolva az energiával fog meg mindenki egy-egy kötelet, és bízik benne, hogy majd a többiek megoldják. Kicsit olyan ez, mint mikor otthon szerelés címszó alatt a világos dolgokat fekete szikszalaggal, a sötéteket pedig fehérrel ragasztod meg. Hadd lássa mindenki, hogy csináltál valamit, de azért haszna nem sok volt!

Szóval vittük mindannyian fújtatva, küszködve. Ilyenkor szállítás közben általában felmerül valami váratlan akadály, egy előre nem látható fejlemény, ami keresztezi az állatot vonszolók számításait, egy elő nem készített eszköz, egy az útban hagyott tárgy vagy a meglépett malac, bármi megtörténhet. Most sem volt ez másképp: zárva felejtettük a kiskaput, ami közénk és az előre kiválasztott landolási hely közé állt. Én szúrtam ki legelőször a dolgot, és azonnal le is csaptam a lehetőségre. Ezzel az ügyes barbatrükkel pillanatok alatt malachúzóból kapunyitóvá avanzsáltam. Gondolatban elismerően veregettem magam vállon, miközben a többiek megkönnyebbülten helyezték el precízen a disznót a kijelölt helyre.

Ezen a ponton nagyvonalúan közöltük az hentescimboránkkal, hogy „a színpad a tied”. Mi többiek pedig a sikeres bevetést elégedetten nyugtázva elő is kerestük a nagypapa kerítésszaggató szilvapálinkáját. Mialatt mindenki felvette a folyékony kabátot, Feri elvégezte a munkát, majd kicsit megperzselődött szemöldökkel, heves káromkodások közepette kijelentette, hogy ő bizony inkább vegán lesz, de ezt többé sosem vállalja. Őt is megitattuk kicsit, hogy megnyugodjon.

A következő lépés a húsdarálás. Már készültünk heves karkörzések közepette, hogy a nagyszülők ősöreg mozsárágyú méretű szerkezetét használjuk majd váltásban, mikor Feri nyugalomra intett mindenkit. Elrohant egy pillanatra a kocsihoz, és egy hosszúkás dobozzal jött vissza. Olyan műgonddal és óvatossággal bánt vele, mintha egy eredeti Zsolnay porcelánszett volna. "Van, aki egy új iPhone-ra gyűjt, hát én meg erre a szépségre" - kacsintott ránk cinkosan. Olyan elhivatottsággal az arcán vette elő az elektromos húsdarálót, mint egy műtétre készülő sebész a szikéjét bemosakodáskor, de mégis olyan óvatosan, mint egy hegedűművész, aki egy eredeti Stradivarit tart éppen a kezei között. Gyorsan össze is szerelte, kicsit áradozott, hogy milyen csodákra képes a kicsike, majd a „legnagyobb bánatunkra" kijelentette, hogy ezt bizony csak ő használhatja, és seperc alatt felaprított mindent. A hagyomány szerint ilyenkor jönne az a rész, amivel vidéken mumus helyett a kislányokat ijesztgetik, a bélpucolás. Hirtelen azonban nem volt a környéken egyetlen vállalkozó szellemű hölgy sem. Ilyen rekordsebességgel utoljára akkor láttam felszívódni lányokat, mikor Feri kicsit spiccesen udvarolni próbált szombat este a dizsiben, így hát maradt a szintetikus megoldás.

A nap hátralévő része felváltva a főzés és koccintás jegyében telt, meg persze a sok önjelölt mesterszakács vitájával, hisz ahány ház, annyiféle módon készül a szalámi és a kolbász. Estefelé, az egész napos rituálé végén pedig annyi paprikással és tepertővel indultunk vissza Budapestre, hogy még az özönvizet is kihúztuk volna elegendő élelemmel…

Még több élményt olvasnék: https://www.facebook.com/elmenygarzon