Hosszú hetek (jó, ne szépítsük: hónapok) kitartó álláskeresése alatt bizony történik egy s más az emberrel. Idegőrlő várakozás, folytonos telefonos egyeztetések, véget nem érő motivációs levél fogalmazás, olyan cikornyás pozíciókra jelentkezés, amikről azt sem tudod biztosan, hogy vajon mit is jelenthetnek és végül, de nem utolsó sorban az álláskeresés koronája, az interjúkra járás. Ez a kinek hosszabb, kinek rövidebb időszak egy igazi érzelmi hullámvasút. Szinte kivétel nélkül mindenki nehezen éli meg. Én szerencsére már a hátam mögött tudhatom (bár még nem írtam alá a szerződést, úgyhogy azért csak nyugtával dicsérjük a NAV-ot), de egy biztos, összejött egy jó nagy csokorra való kínos, ám utólag igencsak mulatságos incidens.

1. Egy borongós péntek délutánon, mikor már vagy ötödjére ellenőriztem le, hogy biztosan jól adtam-e meg a telefonszámomat az elérhetőségeknél, hirtelen megtörtént. Csörögni kezdett a mobilom! Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Oké, nagy levegő, gondolatok összeszedve. Felvettem. Kedves HR-es a vonal túlsó végén, gyorsan elhadarja, miért hív. Kezdődhet a tánc! Lepontoztuk a nyelvtudásom 10-es skálán, meséltem a tapasztalataimról, olyan ragyogóra fényeztem magam, mint a Salamon töke. Egy szóval minden sínen volt, a tenyeremből evett. Gondolatban már csak az aláírásom hiányzott a szerződésről, mikor jött a kérdés: „Egyébként miért szeretne nálunk dolgozni?” Ekkor eszméltem rá, hogy valójában fogalmam sincs, melyik cégről van a szó az utóbbi hetekben megpályázott saccperkábé 56 állás közül… Nos, úgy 30 percnyi telefonos interjúzás után kicsit kelletlenül kérdeztem meg: „Bocsánat, melyik cégről is van szó?” Azóta is várom a visszajelzésüket…
2. Eljött az interjú napja. Szuper pozíció, nívós vállalat, minden jól hangzik. Korábban keltem a kelleténél, hogy biztosan időben oda érjek. Ám egy váratlan fogkrémfolt a sötét ingen rögtön fel is borította a gondosan kialakított ütemtervet. Rohanva indultam el, és kezdetét vette a versenyfutás az idővel. Mindenféle kétség nélkül állíthatom, hogy aznap mindenki komótosabb tempóban haladt az utakon, minden lámpa előttem váltott pirosra, a környék összes nyugdíjas otthona az én utamat keresztezve szervezett kirándulást, és lépten-nyomon felbukkant egy-egy japán turistacsoport, akik között lavírozva küzdöttem a másodpercekkel. Végre leküzdve minden akadályt, megérkeztem a célhoz, legalábbis ezt hittem… A telefonom határozottan állította, hogy a jó helyen járok, de sehol nem volt a keresett házszám. Miután két családi ház nyugalmát is megzavartam, és majdnem felfeszítettem egy elhagyott raktárépület ajtaját, nagy nehezen előkerült az áhított objektum. Egy utcával lejjebb volt a bejárat... Kerek öt perc késéssel érkeztem, legalább olyan csapzottan, mint, aki most harcolta végig a világháborút, de legalábbis lefutott egy félmaratont… Berontottam az épületbe, leültettek egy tágas tárgyalóba, majd úgy bő tíz percig várattak. Gondolom, úgy a mihez tartás végett. Végre megérkezett a vallatóm, kimért kézfogás és bemutatkozás, majd az első kérdés: „Ugye tudja, hogy ez a pozíció nagyfokú precizitást és pontosságot igényel?” – és közben úgy nézett rám, mint taxis az Uber sofőrre. Oké, vettem a lapot. Erős kezdés…
   
   

3. Egy másik nap, egy másik interjú… Pontosabban ezúttal nem is egy interjúra, hanem egy két és fél órás tesztre igyekeztem. Első rész, 50 perc, számítógépes feladatok… Az Excel távol áll tőlem, mint Vujity Tvrtkótól a herevasalás, így nem fűztem túl nagy reményeket ehhez a részhez. Belefogtam, telt-múlt az idő, és meglepő módon mentek a dolgok. Már percekkel az idő lejárta előtt megvoltam viszonylag tisztességesen mindennel. Még egy gyors átnézés is belefért. Magamban indiántáncot járva úgy ünnepeltem, mint, akinek épp legalább az olimpiai aranyat akasztották a nyakába. Egyszer csak kinyílt az ajtó: „Na, akkor mentse el mindkét fájlt!” „Mindkét fájlt??” –kérdeztem döbbenten. Csak a feladatok felét oldottam meg. Aha, ez sokat mindent megmagyaráz…
4. Ahány nap, annyi interjú. Már jó tíz perce folyik a kényszervallatásom, mikor elhangzik a kérdés: „Egyébként melyik volt a kedvenc tantárgya?” Szinte habozás nélkül vágtam rá faarccal, hogy a fizika… Fizika?! Hogy mondhattam ezt? Miért nem sikerült legalább egy egyetemi tárgyat választani? Miért nem rögtön a tesit vagy a rajzot mondtam? Az interjúztatóm már is serény jegyzetelésbe kezdett… Biztos jó pont volt!
5. Újabb interjús eset. Ezúttal minden flottul alakult. Már túl voltunk a szakmai részen, és egy kicsit kötetlenebb kereteket kezdett ölteni a beszélgetés. Feltették a kérdést, hogy mi volt a legőrültebb dolog, amit eddig valaha csináltam. Én kicsit vonakodva kérdeztem, hogy biztos elmondjam-e, de mosolyogva bátorított a szemben ülő inkvizíció egyik tagja, hogy csak rajta, utána ő is őszintén elmondja a saját élményét. Elmeséltem hát, hogy egy kicsit görbe este végén külföldi tanulmányaim során páran belógtunk egy magánterületre, és medencéztünk egy jót. Szuper volt a buli egészen addig a pontig, amikor egyszer csak megjelent a yard, és úgy ahogy voltunk fehérneműben, boxerban fülön csípett mindenkit. Egy tucat fiatal állította csurom vizesen, hogy sosem járt a néhány méterre lévő medencének még a környékén sem… A szemben ülő kis csapat kissé meghökkent, majd az egyikük ígéretét betartva elmesélte az ő legvadabb élményét, miszerint tériszonyosként egyszer felült a budapesti hullámvasútra… Váó! Én éppen most vallottam magam egy priuszos huligánnak, te pedig felültél a kisvasútra… Ez jó kör volt.
6. Végül egy elég kétségbeesett pillanatban úgy döntöttem, hogy részt veszek egy castingon. Mentségemre szóljon, hogy nem magamtól jelentkeztem, ők kerestek meg engem! Éppen bizakodóan böngésztem az állásinterjúkat (értsd: magamba roskadva elkönyveltem, hogy nem vesznek fel sehová), mikor egy Facebook üzenetem érkezett: „Szia! Egy új induló TV műsorba keresünk embereket. Egy ismerősöd ajánlott, stb…” Égi jelnek tűnt a dolog, és a kíváncsi természetem is igen csak hajtott, szóval miért ne? Végül is régen is mindenki két betűt akart a neve elég, csak akkor az még a Dr. volt, most meg már a VV (aka Való Világ). Változnak az idők… Biztosítottak róla, hogy ez nem egy tömegválogatás lesz, csak kimondottan engem várnak aznap. Gyorsan le is egyeztettünk egy időpontot.
   Meg is érkeztem a helyszínre, ahol természetesen többen gyűltek össze, mint egy jól sikerült Korda Gyuri koncerten. Jó kezdés! Igen vegyes volt a társaság, voltak teletetovált fejű Vin Diesel alteregók, jó pár ecsetfejű VV Aurélió hasonmás és néhány szalmakalapos virággyermek is. Úgy másfél óra érdekfeszítő várakozás után, ami nagyjából olyan hangulatban telt, mintha a Nyugati aluljáróban lettem volna, végre én következtem. Kamera forog, meséljek magamról. A kérdések között volt, hogy milyen háziállatom van, mik a rossz tulajdonságaim, hűséges típus vagyok-e, stb… Én a legnagyobb természetességgel meséltem a családi macskáinkról, arról, hogy kicsit túl sokat agyalok néha a dolgokon, és hogy maximálisan hűséges vagyok, persze. Ezután ugrott be, hogy valószínűleg nem ezek voltak a valóságshowk világához leginkább passzoló válaszok. Azt kellett volna mondanom, hogy van otthon egy kis vérengző aligátorom, akit mindenhova magammal hordok. A legrosszabb tulajdonságom, hogy folyamatosan konfliktusokat szítok magam körül és mindenféle szégyenérzet nélkül szellentek hatalmasakat, és különös előszeretettel teszem mindezt társaságban, valamint soha nem tudok parancsolni a cerkának…
   Nos a casting végén a beszélgető az interjúztatóm kaján vigyorral üdvözölte a cicákat otthon. Úgy tűnik, nem én leszek a következő médiaceleb…

Na és nektek milyen vicces élményeitek voltak már álláskeresőként? Írjátok meg kommentben!

Kapcsolódó: Nyílt levél az álláskereső nevében!

Még több élményt olvasnék: https://www.facebook.com/elmenygarzon